Női röplabda CEV Challange Cup 1. forduló - visszavágó
Erről a krasznojarszki túráról érdemes azért megemlékezni.
Nem feltétlenül – vagy legfeljebb csak részben – az óriási távolság miatt. Azt gondolom, 2019-ben önmagában már nem egy eget rengető teljesítmény repülővel elutazni egy – akármilyen – meccsre. Felszállni egy fapados repülőre meg utána átszállni egy másikra nem egy óriási dolog még akkor sem, ha az úti cél Oroszország, annak is egy távoli városa Szibéria közepén. Nyilván kell némi fanatizmus, néhány szabadnap a hét közepén, az átlagosnál gondosabb előkészület és persze egy sima túránál valamivel több pénz, de azért mégsem említhető egy lapon egy ilyen utazás azzal, mint amikor szurkolók autóval, busszal vagy vonattal tesznek meg több ezer kilométert.
Úgyhogy nem is magunkat magasztalnám elsősorban, hanem inkább az lenne a beszámoló célja, hogy egy kicsit bemutassuk Oroszországnak ezt a – számunkra – teljesen ismeretlen városát, ahol feltehetően egy magyar szurkolónak sem lesz semmiféle keresnivalója a jövőben.
Itt ebben az esetben 16 újpesti gondolta úgy, hogy elutazik erre a röplabda meccsre. Ez a jó létszám egyébként annak is köszönhető, hogy már szeptemberben megvolt a sorsolás, így bőven elegendő idő volt a túra megszervezésére.
Ez a CEV Challenge Kupa ez kb. a női röplabda Intertotó Kupája, a harmadik számú európai kupasorozat; ez a mérkőzés pedig ennek a sorozatnak is csupán az 1. fordulója volt – nagyjából ennek megfelelően kezelendő az összecsapás sportértéke. A krasznojarszki csapat a 2018/2019-es szezont a 7. helyen zárta, így kvalifikálta magát ebbe a kupába. Idén azonban az orosz Szuperliga utolsó helyén állnak és súlyos gondokkal küszködnek – de ez persze nem lehetett akadálya annak, hogy sima kettős győzelemmel üssék ki a csapatunkat, ezzel némileg be is árazva a magyar és az orosz röplabda közti különbséget.
Na de lássuk a túrát.
Előkészületek
A szeptemberi sorsolás után egymás után jelezték az emberek, hogy érdekli őket a túra, ezért megkezdődött a gondos szervezés. Az orosz túráknál mindig a vízum a szűk keresztmetszet, de már ez sem okoz manapság leküzdhetetlen akadályt. Emlékszem, néhány éve még háromórás sorban állás után nem engedett be a portás az orosz konzulátusra és mindig valami miatt a kelleténél többször kellett odamenni, hogy kiadják azt a nyomorult vízumot.
Ma már lehet időpontot foglalni (igaz, hetekre, hónapokra előre), sőt van egy vízumügynökség is, amelyik némi felárért elintézi neked (helyetted) a vízumot. Meg kell venni a repülőjegyet (legalább Moszkváig), kell egy interneten 10-12 dollárért beszerezhető meghívólevél, 2 igazolványkép, meg egy utasbiztosítás. Aztán ha ez mind megvan, akkor lehet menni a vízumért.
Moszkva & Dinamo
Kedden hajnalban indultunk útnak Moszkvába. A fedélzeten 16 újpesti – jórészt a röplabdás szekció. Kis metrózgatás, karácsonyi vásár a Vörös téren, ebéd a Kreml tövében, kocsmázás a belvárosban – szokásos programok. Késő este ment tovább a gépünk, ezért az egész nap és az egész város a miénk volt.
Estére én beterveztem egy Dinamo Moszkva-Jokerit KHL meccset a Dinamo idén átadott, vadiúj otthonában, a Futbolnij Manezhben, ismertebb nevén VTB Arénában. Mindenképpen szerettem volna megnézni az új arénát, mely állítólag (?) – a Zenit stadionja után – egy férőhelyre vetítve a világ második legdrágább stadionja: másfél milliárd dollárba került. Amitől különleges az az, hogy egy tető alatt található a 26.000 férőhelyes futballstadion és a 11.000 férőhelyes jégkorongcsarnok! A pálya alatt van még egy óriási bevásárlóközpont és egy 1500 férőhelyes autóparkoló is. Azon túl, hogy önmagában is építészeti remekműről beszélünk, az emeli a világ – szerintem – legszebb stadionjai közé, hogy lényegében teljes egészében meghagyták a régi stadion külső homlokzatát és lelátóit, valamint a legendás DINAMO betűket mindkét főbejáratnál. Nem is kérdés számomra, hogy az egyik legjobb és legszebb modern stadion, amiben az elmúlt években jártam. Hatalmas élmény volt kívülről és belülről is látni. Ide muszáj lesz még egyszer egy meccsre is eljönnöm.
Meccs előtt tali N. Galyutinal és D. Motylal, a belépőt a kasszáknál is meg lehetett venni kezdés előtt egy órával (a legolcsóbb 300 rubel, kb. 1500 Ft volt), ebből következik, hogy nem volt teltház. A bejutás a sok forgókapunak köszönhetően – még a fémdetektoros átvizsgálás ellenére is – gyors volt, a stadionon belül mozgólépcsők közlekednek a szintek között. A csarnok külső folyosóiról át lehet látni a futballstadionba, a legfelső emeleten pedig van egy kávézó, amelyből konkrétan mindkét játéktér látható egy időben! Sajnos a meccs kezdetét már nem vártuk meg, mert el kellett érni az esti gépet, de már maga a stadion látványa is bőven megérte a kis kitérőt. A stadionnak saját metróállomása is van (nem meglepő módon Dinamo a neve), innen irány a Kievskaya pályaudvar és a Vnukovóra induló expresszvonat, majd este 10 óra után indulás Szibériába.
Pobeda Airlines
Mindannyian izgatottan vártuk, hogy milyen lesz az út a legendásan rossz hírű, egycsillagos orosz fapados légitársasággal, a Pobedával. Kétségtelen, hogy a kifejezetten olcsó repülőjegyért ne várjon sokat az ember, de azért mégsem mindegy, hogy az 5 órás repülőutat milyen körülmények között tölti el az ember. Olcsó húsnak ebben az esetben valóban híg volt a leve: a gép csurig tele volt, mindannyian véletlenszerűen kisorsolt helyet kaptunk és mindenki kénytelen volt az egész utat a saját székében végig nyomorogni. Kiszolgálás, étel, ital nem volt – kérésre lehetett kapni egy pohár vizet, ennyi volt a luxus. Nem mondom, hogy nem ajánlom ezt a légitársaságot rövid utakra, de ötórás útra ne ezzel utazzatok… Amúgy pontosan és biztonságosan elszállított minket négyezer kilométerrel arrébb, csak hát az a fránya kényelem…
Krasznojarszk
Hajnalban érkeztünk meg Krasznojarszkba – legalább négy időzónát ugrottunk Moszkvához képest. Még sötét volt, amikor landolt a gépünk a várostól 40 km-re található repülőtéren. Mindössze -7 fok volt a kinti hőmérséklet, ami nyilván hidegnek hideg, de mégsem az a brutális fagy, mint amire mindenki számítana télen Szibéria közepén. A terminál vadonatúj és gyönyörű szép, nagyon kellemes tehát az első benyomás. A szállodába taxikkal mentünk, autónként 1000 rubelbe, vagyis 5000 forintba került a fuvar – olcsó volt, de még így is több, mint amennyibe valójában kerülnie kellett volna. Mire beértünk a belvárosba, már kezdett kivilágosodni és az utolsó néhány száz métert a szállásunkig már a reggeli dugóban araszolva tettük meg. Mint megannyi orosz városban, itt is brutális dugók vannak nap közben – nem is csoda, hiszen egy egymillió lakosú városról beszélünk.
Krasznojarszk egyébként – ha hinni lehet a Wikipédiának – Oroszország 14., Szibéria harmadik legnagyobb városa (Omszk és Novoszibirszk mögött). Folyója a Jenyiszej, Oroszország legnagyobb folyója, mely 4000 kilométeren át folyik délről északnak; hol egy, hol tizenöt kilométer szélesen a nagy eurázsiai sztyeppén. Bármennyire is messze van, egyáltalán nem nevezném Ázsiának a várost, hiszen lakossága 90%-ban orosz és maga a város is teljes mértékben európai kinézetű és hangulatú. Mint a legtöbb szibériai város, ez is úgy néz ki, hogy több, egymással párhuzamos, nyílegyenes és végtelen hosszúságú sugárút (ebben az esetben a Lenin, a Marx és a Béke sugárút) alkotja a város fő ütőerét és így az „óváros” szabályos négyzethálós formát alkot. Van egy nagyon szép főterük is, természetesen az elmaradhatatlan sztálinista kinézetű pártházzal és a Lenin-szoborral. A város egyáltalán nem szegény, egyáltalán nem lepukkant, csak legfeljebb annyi, hogy a városképet a kommunizmus alatt készült építmények határozzák meg…
Mindannyian azt gondoltuk, hogy a nap közbeni városnézésnek a hideg lesz a legnagyobb akadálya, de végül tévedtünk. A helyiek elmondása szerint kifejezetten enyhe, szinte már-már kánikulai időjárás fogadott minket: nap közben mindössze mínusz 2-3 fok volt, hol felhős, hol napsütéses égbolttal. A szűk keresztmetszetet tehát nem a hideg, hanem a rendkívül rövid nappal jelentette: a Nap 9 óra körül kelt és délután 3 óra után már el is bújt.
Ilyen körülmények között csak kevesen voltak, akik városnézéssel töltötték el azt a kevés napfényes órát, ami megadatott. A többség kocsmázással és pihenéssel töltötte el a napot. A meccs előtt egy étteremben találkoztunk mindannyian, innen taxikkal közelítettük meg a meccs helyszínét, ami a Jenyiszej egyik szigetén volt. Ezen a szigeten található egyébként a város – jelenleg másodosztályú – futballcsapatának a kb. 15.000-es stadionja is, mi azonban nem arra, hanem az Ivan Yarygin Sportpalota felé vettük az irányt.
A meccs
A kb. 5000 férőhelyes sportcsarnokot 1981-ben építették, számos világversenynek adott már otthont és egy évvel ezelőtt teljes felújításon esett át miután a Téli Univerziádé egyik központi helyszíne volt. A csarnok pusztán néhány hónapja otthona a krasznojarszki női (és férfi) röplabda csapatnak; ha pl. tavaly sorsoltak volna minket ide, akkor még csak egy 1000 férőhelyes oldschool csarnokban lett volna a találkozó.
Sajnos a meccsre nem nagyon jött ki hazai közönség. Mindössze 100-150 orosz szurkoló látogatott ki a találkozóra, néha tapsolgattak, néha dudálgattak, de szervezett szurkolótáboruk sajnos nem volt. Mivel a csarnok lényegében üres volt, így oda álltunk, ahova akartunk. Befoglaltuk az egyik sarkot, kiraktuk a drapikat és végig szurkoltuk a mérkőzést.
A meccs az elején nagyon jól alakult, nagy izgalmak közepette sikerült megnyerni az első, majd aztán később a második szettet is, így közel kerültünk ahhoz, hogy ledolgozzuk a hazai meccsen elszenvedett hátrányt és hosszabbításra hozzuk ki a párharcot. Sajnos azonban a harmadik szett nem sikerült, aztán pedig a negyedik sem, így az ötödik már tét nélküli volt. 2:0-s vezetésről sikerült végül 3:2-re kikapni és így kiesni…
A lányok megköszönték a jelenlétünket és a biztatást, majd meghívtak mindannyiunkat a szállásukra, amit mi örömmel el is fogadtunk, így az este érdemi részét már a városszéli Hiltonban töltöttük néhány korsó sör társaságában.
Az estét egy kifejezetten színvonalas, zenés-táncos mulatóban fejeztük be, ennek részleteit most lehet nem ide írnám le, de hajnali négykor a társaság a szálláson újra összegyűlt és taxikkal távozott a repülőtér felé.
Rajtam kívül mindenki hazament, én viszont még maradtam egy napot, amit további városnézéssel töltöttem el. Megnéztem pl. a Lokomotiv stadiont, melyet télen bandy hokira használnak, így fű helyett jég borítja a játékteret. Nagyon jó kis egylelátós, fedetlen, szovjet stílusú, kb 5000 férőhelyes stadion, világítással.
Aztán taxiba ültem és megbeszéltem a sofőrrel, hogy vigyen ki engem a várostól 40 km-re lévő Divnogorszki vízerőműhöz, mely Oroszország 2., a világ 11. legnagyobb vízerőműve. Olyannyira híres, hogy még a 10 rubeles bankjegyen is rajta van. Teljesen nevetséges összegért, valami 1600 rubelért (kb 8000 forintért) fuvarozott engem a forma három órán és csaknem 100 km-en keresztül, útközben meg még pár érdekes helyen is megállt nekem.
A gátat élőben látni egészen elképesztő élmény volt: 125 méter magas és 1 km széles a betonrengeteg. A tövében állva érezni csupán, hogy mennyire apró és jelentéktelen porszem az ember valójában. A kilátóteraszon volt egy koreai és orosz nyelvű emlékkő is, amely Kim Ir Szen 1984-es látogatásának állított emléket. Megnéztem: tényleg ott járt az észak-koreai vezető annak idején, a követ viszont nem akkor, hanem idén állították.
Krasznojarszkba visszaérve sajnos ismét besötétedett, így a kirándulás után valahogy nem volt kedvem egyedül a hidegben tovább mászkálni; úgy döntöttem megnézem a város gasztronómiai kínálatát. Örömmel vettem észre, hogy a Tripadvisor 1. helyén szereplő Bulgakov Bar nevű ötcsillagos étterem – hogy hogy nem – épp a szállás mellett van, ezért úgy voltam vele, hogy kipróbálom. Fullos, de tényleg top top top kinézetű étterem – bárhol a világon előkelő helynek számítana. Ha jól értettem a koncepciót, akkor a helyi orosz és szibériai konyha ötvözése volt a cél a világ trendjeivel; na ez egyébként tízpontosra is sikerült az összes fogás esetében. Alighanem életem legjobb gombalevesét ettem, de a különféle helyi szószokkal tálalt marhasteak és a mellé felszolgált májpástétom és feketekenyér is emlékezetes maradt. Mindezt (leves + steak + desszert + italok) 5500 forintnyi rubelért - a város (és feltehetően a környező ezer kilométer) legjobb éttermében.
Másnap reggel én is megindultam hazafelé, ezúttal nem a Pobedával, hanem a sokkal kulturáltabb és kényelmesebb (és csak picivel drágább) UTair nevű légitársasággal. Az ötórás út ebben az esetben kifejezetten kényelmesen telt, Moszkvában egy pár órás várakozás a pesti gépre, majd 14-15 órányi utazás után ismét otthon voltam – és még mindig csak délután két óra volt. Nagyon jó kis túra volt, minden pillanata megérte. Ilyen túra után csak egyet tudok remélni, hogy jövőre a PSK Yuzhno-Sakhalinsk csapatát kapjuk a Challange Kupában 😆.
És akkor a piszkos anyagiak:
Repülőjegy Moszkvába és vissza (Wizzair) 35.000 Ft
Repülőjegy Moszkvából Krasznojarszkba (Pobeda) 24.000 Ft
És onnan vissza (UTAir) 36.000 Ft
Vízum 11.000 Ft
Vízumhoz kötelező utasbiztosítás 5.000 Ft
Vízumhoz kötelező meghívólevél 3.500 Ft
Vízumhoz fénykép 1.500 Ft
Szállás (2 nap) 15.000 Ft
Forrás : Sz. Balázs - Orosz Szurkolói Kultúra
Még néhány kép a túráról :
