A szurkoló nem bűnöző – hangoztatják a meccsre járó futballszurkolók, de szinte senki nem akarja meghallani a szavukat. A drukkereket – különösen az ultrákat – bármerre járnak az országban, úgy kezelik a hatóságok, mintha egy csapat vérre szomjazó rablógyilkos érkezne a mérkőzésre. Néha nem is meccsen, hanem NATO-hadműveleten érzem magam a stadionokhoz közeledve.

A másik arc

Aztán a stadion közelében leszáll a buszról egy csapat fiatal, magukkal cipelve az óriási dobokat, drapériákat, transzparenseket. A látványos koreográfiákon hosszú időn át gondosan dolgoznak; megálmodják, megtervezik, összegyűjtik a pénzt, megvásárolják a szükséges anyagokat, megfestik, kivágják, formázzák, szétosztják, hogy a meccsen ezzel kedveskedjenek csapatuknak, vagy üzenjenek az ellenfeleknek. Az ultrák súlyos ezreket költenek, hogy ott legyenek kedvenceik minden meccsén. Száz és száz kilométereket utaznak, hogy biztathassák csapatukat hóban, fagyban, hőségben, esőben.


Nem divat

Az ultrák olyan csapatot alkotnak, ahol sok értékes baráti szál szövődik, a srácok gyakran segítik egymást, és valódi, megtartó közösséggé szerveződnek. Nagy érték ez a mai világban, amikor az elmagányosodás és a közöny rémétől óvnak pedagógusok, pszichológusok és döntéshozók egyaránt. Az ultrák között vannak diplomás, több nyelvet beszélő fiatalok és egészen egyszerű, vagy éppen szerény közegből érkező srácok, mégis megtanulták elfogadni, befogadni egymást a legtermészetesebb módon. Az ultrák közösségének a jó oldaláról nem divat beszélni, leginkább részeg, arrogáns, dühöngő fenevadként szokás őket bemutatni a „gondosan” összevágott felvételeken.

Valami véget ér


Az őszi utolsó forduló mérkőzésén arra lettem figyelmes, hogy a diósgyőri ultrák, valahogy minden korábbinál szívfacsaróbban kezdtek rá az „amíg élek én, nem érdekel más, csak a Diósgyőr” rigmusra, majd levették a transzparenseiket a kerítésekről, bevonták a zászlókat, letették a dobokat és csendesen kivonultak a szektorukból. Csak egy nagyobb felirat maradt az üresen tátongó szektor előtt: „Valami véget ér, valami fáj”. A tiltakozásnak ezzel a módjával a szurkolói kártya bevezetése ellen emelték fel szavukat.

Értetlenség


A drukkerek több fórumon is felvonultatták érveiket, hogy miért nem akarják az őket korlátozó szurkolói kártyát elfogadni, de ezeket a hosszas szövegeket kevesen olvassák el, és még kevesebben értik meg. Pedig sok igazság van a szavaikban. Nagy hiba lenne egyszerűen lesöpörni az asztalról az észrevételeiket, kéréseiket.

A kérdés


Az ultrák kivonulását is széles körű értetlenség övezi, pedig van abban valami elgondolkodtató, amikor azt kérdezik, hogy a posványos, bundabotrányokkal tarkított, gyenge magyar labdarúgásban, miért attól várják a rendet, valamint a sportág fejlődését, hogy ujjlenyomatot vesznek és adatokat gyűjtenek a szurkolóktól? Évek óta nem emlékszem a legapróbb szurkolói botrányra sem a Diósgyőri Stadionban. Még két hete sincs, hogy egy miskolci jótékonysági focitornán békésen egymás mellett szurkolt diósgyőri és ferencvárosi drukker a sportcsarnok lelátóján, miközben a pályán zajló barátságos, tét nélküli öregfiúk mérkőzésen ökölharc alakult ki a játékosok között. Ki mutat példát nekik, és hogyan? A pályán bokszoló sportolók? Fogadási csalásban jeleskedő, előzetesben ülő labdarúgók? A parlamentben zsidózó politikusok?

Erény és gyengeség

Ne értsenek félre, nem akarom az ultrákat szelíden üldögélő matyóhímző szakkörnek beállítani. Fiatalok, akik az egész társadalom keresztmetszetét adják, annak összes erényével, valamint gyengeségével együtt. De ha az ultrákban bármiféle hibát vélünk felfedezni, nézzünk először önmagunkba és tegyük fel a kérdést magunknak, ha ők szerintünk bármi rosszat is tettek, nekünk mi a felelősségünk benne? Mi, mit rontottunk el velük kapcsolatban, hogy ez megtörténhetett?

Mint a barmokat


Az ultra nem bűnöző. Ők azok a srácok, akik végigéneklik, tapsolják, szurkolják – a sokszor siralmas színvonalú – magyar labdarúgó mérkőzéséket. Miattuk (is) járnak ezrek a Diósgyőr meccseire, mert a focinak ők adtak varázslatos hangulatot. Az ő lelkesedésük ragadta el a többieket, mikor még a másodosztály hosszú éveit nyögtük. Az ultramozgalom diósgyőri születésénél magam is ott voltam. 1980-tól hétvégenként végigutaztam az országot a srácokkal, Arafattal és a többiekkel. A Diósgyőrért. Egyszerűen csak azért, mert szerettünk egy csapatot. Több mint harminc év telt el azóta, és most is minden Diósgyőr meccsre elmegyek. Látom, amikor a szurkolóinkat, mint a barmokat hajtják gyalog a Keleti Pályaudvartól az Üllői útra, vagy éppen a nyíregyházi pályaudvartól a Sóstói úti Stadionig, bármilyen elfogadható indok nélkül. A rendőrségi biztosításokban néha a logika és az értelem legapróbb szikráját is nehéz lenne felfedezni. Előfordult az is, hogy a rendőrség a szurkolókon gyakorlatozott, és ezt nem is tagadták. „Igen így van b…meg, de bizonyítsd be, ha tudod!” – vágta az arcomba egyszer egy kommandós. Nem tudom bebizonyítani, és nem is akarom. Mégis látom, hogy sokszor taszigálják, motozzák, vegzálják a drukkereket, és nincs ez így rendben.

Felkiáltás


Ezzel az írásommal nem volt egyéb szándékom, mint megmutatni az ultrák ismeretlen arcát és közös gondolkodásra hívni. Az ultrák kivonulása egy felkiáltás. Sok eszközük aligha lehet a tiltakozásra, egyébként sem tekintik őket tárgyalópartnernek a hivatalos szervek. Hiszem, hogy oda kell rájuk figyelni, ha azt írják, hogy nekik valami fáj. Ők a mi gyerekeink, barátaink, szurkolótársaink. Nélkülük többé nem lesz az a foci, ami volt.

Utószó


A bolíviai válogatottba behívott volt diósgyőri, Vicente Arze a napos oldalról nézte végig a hétvégi DVTK – Honvéd bajnokit. Azt mondta, hogy a mostani, belga klubja is hasonlít a Diósgyőrre. Éppen csak a hangulat hiányzik nagyon, mert a diósgyőrihez fogható nincs sehol.

A futball nem színház, és a lelátó tényleg nem grillterasz.

Bejegyzés értékelése